Amikor nem sikerül a babát megnyugtatnunk
Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy a babák szoktak sírni, mivel leginkább így tudják kommunikálni a külvilág felé a szükségleteiket: hogy éhesek/szomjasak, pihenésre vagy megnyugtatásra, anya vagy apa közelségére vágynak. Amikor azonban megszületik a saját babánk szembesülünk azzal, hogy a helyzet nem (mindig) ilyen egyszerű. Néhány baba a többinél jóval többet sír, ráadásul olyan helyzetben is, mikor már mindent kipróbáltunk és egyszerűen nem tudunk rájönni, mi lehet a baj.
Miért olyan nehéz ez?
Szülőként ez a helyzet nagyon is embert próbáló, mivel arra vágyunk, hogy a babánknak mindent meg tudjunk adni, amire csak szüksége van. Frusztráló érzés, amikor úgy érezzük, akármit próbálunk ez nem sikerül. Nem elég, hogy a sírás mindenféle gombot nyomogat bennünk és idegileg is rendkívül megterhelő ha hosszú perceken, netán órákon át tart, a szülői kompetencia érzésünket is gyengítheti. Arra a következtetésre juthatunk, hogy nem vagyunk „elég jó” szülei gyermekünknek, mert nem tudjuk megnyugtatni. Bármit megtennénk, hogy a sírás abbamaradjon, próbáljuk szoptatni, ringatni, hordozni, babakocsiban tologatni a picit. Ezek ideig óráig segíthetnek is, aztán ismét jön a keserves sírás.
Mi is az az emlékezeti sírás?
Matthew Appleton, egy amerikai pszichológus és kranioszakrális terapeuta, az Integratív Baba Terápia módszer kifejlesztője egy nagyon érdekes és fontos dologra jött rá. Mégpedig arra, hogy a babák a szükségleteik kifejezésén túl még egy okból sírnak. Mégpedig azért, hogy feldolgozzák az őket a méhben és a születésük során ért stresszt vagy nehéz élményeket. Ezt Appleton „emlékezeti sírásnak” nevezte el. Azt is megfigyelte, hogy a babáknak van egy egyetemes testbeszéde, amire ha odafigyelünk, mi is észrevehetjük. Az említett emlékezeti sírás alkalmával a kicsik jellemzően három érzelmet mutatnak/dolgoznak fel: dühöt, szomorúságot/gyászt és félelmet.
Mi áll a hátterében?
A méhen belüli élet és különösen a megszületés folyamata a baba számára tartogathat olyan megtapasztalásokat, amiket nem tud az adott pillanatban teljesen feldolgozni. Erről senki sem tehet, az élet része, de szerencsére tudunk nekik segíteni túljutni ezen a nehézségen. A természetes öngyógyító folyamat része, hogy ezek az élmények időnként sírás formájában újból elő-előkerülnek annak érdekében, hogy ezt biztonságos környezetben – egy felnőtt szerető és gondoskodó karjaiban – újra tudják élni és fel tudják dolgozni. Gyakran az is megfigyelhető, hogy egy nehezebb születésélmény után a baba szinte óramű pontossággal abban az időpontban zendít rá a sírásra, mikor megszületett.
Miről mesél a babatestbeszéd?
Appleton szerint a baba ilyenkor újraéli az élményt, és ha jól figyelünk, a mozdulataiból következtethetünk arra, miről mesél éppen. Például egy baba, akinek a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór és ez számára valamilyen nehézséget okozott, a nyakához kapkodhat sírás közben, mintha valamit le akarna szedni onnan. Vagy ha a szülés egy bizonyos stádiumban elakadt és a kicsi sokáig volt „beszorulva” egy pozícióba, akkor azt a testrészét érinti, ahol a legjobban nyomódott/fájt neki (pl. a fejét vagy hátát/vállát).
Hogyan tudunk segíteni?
Nagyon fontos, hogy ilyenkor nem az segít a legtöbbet, ha a sírást mindenképpen elhallgattatjuk, hiszen éppen az élmény megdolgozása és a nehéz érzésektől való megszabadulás jelenti a kiutat ebből a helyzetből. Ha tehát meggyőződtünk arról, hogy biztosan nincs kielégítetlen szükséglet a háttérben, a legjobb, amit tehetünk, hogy szeretettel és türelemmel meghallgatjuk a baba „panaszát”, a teljes figyelmünket neki szentelve. Időnként a lábukkal is végeznek mozgásokat, például mintha próbálnák áttolni magukat valahol. Appleton tapasztalata szerint ha ilyenkor megtámasztjuk a talpukat és segítünk nekik átjutni a képzeletbeli akadályon, feloldhatjuk a korábbi helyzetben megélt tehetetlenséget, a feszültség oldódik és a reziliencia, sikeres megküzdés képességének érzésével gazdagodik a gyermekünk.
Hogy volt ez nálunk?
Saját tapasztalatom is van ebben, bár akkoriban még az emlékezeti sírásról kifejezetten nem hallottam, csak a Kapcsolódó Nevelés sírásmeghallgatás eszközéről. A kisebbik lányom három hónapos kora körül egy-két hétig majdnem minden délután egy órát sírt. Mindent végigpróbáltam, így tudtam, hogy nincs olyan szükséglete a háttérben, aminek beteljesülésével azonnal megnyugodna. Így csak türelmesen meghallgattam őt. Utána sokkal nyugodtabb volt, és látványosan jobban és nyugodtabban aludt. Érdekes az is, hogy később előfordult, hogy egy-egy ilyen sírásmeghallgatás után ugrást tapasztaltunk a mozgásfejlődésében. Például egy ideje próbált volna kúszni, és utána hirtelen sikerült. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a fel nem dolgozott stressz és feszültség menedzselése elég nagy agykapacitást foglal le. Ha viszont a szerető karjainkban ettől a kicsi meg tud szabadulni, a korábban lefoglalt kapacitás felszabadul, és tudja hasznos dolgokra fordítani. Olyan ez, mint a számítógép winchesterén egy jó kis takarítás, karbantartás.
Jó, de ez nem sírni hagyás?
Nagyon fontos, hogy lényeges különbség van az évtizedekkel ezelőtt Ferber által javasolt sírni hagyás és e között a módszer között. A sírni hagyás lényege ugyanis abban állt, hogy a felzaklatott, síró babát a szülőknek magára kellett hagyniuk és úgy várták meg, hogy a sírás abbamaradjon (esetleg időnként bementek hozzá, majd újra ott hagyták egyedül). Ilyenkor a baba nem azért hagyja abba a sírást, mert megnyugodott, hanem mert beletörődött abba, hogy hiába hív segítséget, senki nem jön, nem segít. Feladja és azt tanulja meg, hogy nem érdemes a világtól kérnie. Kutatások bizonyították, hogy ilyenkor a kicsi stresszhormon, azaz kortizol szintje magas marad, tehát valóban nem egy békés pihenéshez jut el. A sírás meghallgatásakor ezzel szemben ott vagyunk vele, biztosítjuk arról, hogy nem hagyjuk magára és ha közben bármilyen szükséglete felmerül, gondoskodunk róla. Egyébként pedig teret tartunk ahhoz, hogy megdolgozza a nehéz élményét és „elmesélje” nekünk a testbeszédével és a sírásával a történetét. Appleton szerint ugyanis önmagában nem a trauma okoz hosszú távú problémát, hanem az, ha nincs kinek meséljünk erről.
Gyakorlat teszi a mestert!
Persze ez sok gyakorlást igényel, hogy felismerjük, hogy most tényleg erről a fajta sírásról van szó, és az is, hogy a helyzet által keltett saját nehéz érzéseink ellenére nyugodtan meg tudjuk hallgatni a babánk történetét/sírását. Ha viszont ez sikerül, akkor mindannyian nyerünk a dologgal. A babánk kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb lesz, ezáltal nekünk is könnyebb dolgunk lesz a mindennapokban.
Forrás:
Itt megnézhettek egy angol nyelvű videót, amelyben Matthew Appleton beszél a módszer lényegéről:
Fotó: Pixabay
