Szülés után pár nappal irány a játszótér?
Nemrég szembejött egy poszt az egyik hordozós csoportban: anyuka kér segítséget, hogy jól kötötte-e meg a kendőt. Néhány napos babájával és a nagyobbacskával sétálni indult. Első gondolat: huhh, szívbaj kerülget.. ezt pedig még rengeteg sokkal komplexebb gondolat követte, így gondoltam leírom őket.
Miért nem hordoztam az első hat hétben?
Pont mostanában gondoltam bele, hogy a kisfiam hét és fél hetes és úgy istenigazából még nem hordoztam. Na, jó, itthon már felvettem párszor fél órára karikásban és persze rengeteget van ölben, karban. A legutóbbi várandósság és szülés minden eddiginél jobban kimerített és legyengített fizikailag. Az első nap konkrétan lábra állni nem tudtam, pár nappal a szülés után pedig legfeljebb a házunk alsó szintjén indultam sétára és pár perc után meg kellett pihennem..
Türelmes voltam magammal és a családom is az volt, ez hatalmas áldás. Már a várandósság utolsó időszakában is gyakran mondogattuk a lányoknak, hogy sokat kell majd pihennem a szülés után. Elfogadták és remélem, mintát is adtam vele, hogy majd ha ők is anyák lennének, figyeljenek magukra is.
A legyengülés mellett a másik két ok, ami miatt még nem nagyon hordoztam, hogy most már még többet tudok arról, milyen fontos is a gyermekágyban a lehető legtöbb kímélet a magam számára. Hogy segítséget kérjek, szervezzek és elfogadjak. Ezenkívül pedig az előző két gyermekágy során elkövetett hibáimból is tanultam. Az emelgetés, a túl korai hordozás mind rendkívül kellemetlen és akár hetekre elhúzódó tüneteket váltott ki. Így ezt most mindenképpen igyekeztem elkerülni a lehetőségekhez mérten.
Az is fontos szempont, hogy az első hetekben a babával való ismerkedésen, összehangolódáson kell, hogy legyen a hangsúly, hogy megszokja a „kinti életet”, megtanuljon szopizni, be tudjon illeszkedni az új családi rendszerbe, és mindenki megtalálja benne a helyét.
Hatalmas a nyomás mindenfelől
Ugyanakkor jól ismerem a mardosó bűntudatot, amiért kevesebb idő jut a nagyobbakra, minőségi pedig alig. A vágyat is át tudom érezni, hogy a nagyobb(ak)nak ez a hatalmas változás ne okozzon törést. Hogy a lehető legzökkenőmentesebben menjen az átállás. Ezért nagyon is át tudom érezni, hogy milyen megfontolásból indul egy anya szülés után pár nappal hordozós sétára a nagyobbal.
Az elvárások elengedése nem könnyű. Sem a külső elvárásoké, sem a saját magunkkal szembenieké, amiket belénk plántált a neveltetésünk és a társadalom. Csak a tökéletes elég, semmiből ne adj lejjebb. Nekem rengeteget segített egy mondat, mikor arról beszélgettem a (szintén háromgyermekes) dúlámmal pár héttel szülés után, hogy nehéz külön időt találni a nagyobbakkal. Finoman azt mondta, hogy talán olyan dolgokat várok el magamtól, amiknek nem most van itt az ideje. Nagyon jól esett ez a „felmentés”. Valóban, ez egy hosszabb folyamat. Ráérünk csiszolódni.
Szabad eleinte elsősorban a babára és magamra figyelni. Így lesz később munícióm újra kiterjeszteni a minőségi idő ernyőjét. És persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem törődöm a nagyobbakkal vagy nem gondoskodom róluk. Szoptatás közben például remekül lehet olvasni vagy többen összebújni. De a gyermekágyas időszaknak nem az a célja, hogy szülés után minél előbb minden úgy menjen tovább, mint eddig, mintha mi sem történt volna. Hiszen hatalmas dolog történt, kibővült a család. És akárhogy is próbáljuk menteni a dolgot, ez egy krízis minden közvetlen családtagnak. Persze nem kell, hogy ez egyet jelentsen a traumával. Viszont minden, ami eddig működött, megváltozik, újra kell gondolni. Az új „normálist” kell kialakítani.
Az is normális, ha az érzelmek sokszor a tetőfokon vannak. Én magam is elgyászoltam magamban a középsővel való babás korszakot. Hogy már nem ő az, aki folyton hozzám bújik. És a gyerekeken is kijön időnként a feszültség egy-egy látszólag mondvacsinált problémán. Az empatikus sírásmeghallgatás ilyenkor csodákra képes.
Valóban az anyának/apának kellene ezerfelé szakadnia?
Visszatérve az anyára, aki közvetlenül szülés után séta közben hordoz. Belegondoltam, hogy mit érezhet ő. Mennyire jól akarja csinálni ezt a kétgyerekes szerepet is. Milyen szívsajdító is tud lenni a megtapasztalás, hogy nem tudunk két- vagy többfelé szakadni, ha többen is igényelnek egyszerre. Közben milyen ijesztő is lehet azokat a válaszokat olvasni, miszerint most a gyermekágyas regenerálódást rontotta el és hosszú távú következményei lesznek, ha nem vigyáz magára. Ez a melyik ujjamba harapjak tipikus esete.
Erről Nakita Valerio elhíresült mondata jut eszembe: „Shouting self-care at people who actually need community care is how we fail people”, vagyis szabad fordításban „Öngondoskodásra buzdítani olyan helyzetben, amikor valójában közösségi gondoskodásra lenne szükség az egyén cserben hagyását jelenti”.
A gyermekágy is pontosan ilyen helyzet! Mikor és hogyan jutottunk el erre a szintre, hogy egy anyának a szülés után pár nappal már nem csak, hogy fitten és csinosan kellene kinéznie, egész nap lábon lennie, főznie, mosnia, takarítania, hanem a nagyobb gyerekkel való levegőzés, séta, játék is az ő feladata kellene, hogy legyen. Ja, és természetesen lássa el csodásan, igény szerint az újszülöttet és közben magát is kímélje..
Ez fizikailag is rettenetesen megterhelő, mondjuk ki: lehetetlen, és akkor még nem beszéltünk ennek a mentális, lelki hatásairól. A magány és magárahagyatottság érzésről, hogy akármilyen nagy dolog is történik, akármennyire is szükség lenne a pihenésre, a regenerálódásra, nem tehetjük meg, hogy kiessünk, mert nekünk mindig topon kell lennünk.
Kérjünk és fogadjuk el a segítséget!
Pedig igenis meg kell, hogy engedjük magunknak a pihenést, hogy időt adjunk a testünknek a felépülésre. Magunkért, a családunkért, a hosszú távú jóllétünkért. De mennyivel is könnyebb lenne, ha minden új anya mellett lenne legalább egy elérhető, támogató társ, de még inkább egy segítő család, egy megtartó közösség. Akik már eleve megszervezik helyettünk a segítséget és magától értetődően besegítenek, ahol tudnak. Jómagam ebből tapasztaltam is: az anyukatársak, családtagok, akik komatálat hoznak és egyúttal megkérdezik, hogy vagyok vagy elviszik játszózni a nagyokat, míg mi a legkisebbel itthon pihenünk.
A kép saját, az első sétáink egyikén készült, három héttel szülés után.
